aludj jól gyermekem

dr. Eduard Estivill, Sylvia de Béjar:

Aludj jól, gyermekem!

Alvásról lesz szó. Alapvetően egy könyvről írok most, mégsem tehetem anélkül, hogy ne írnék másokról is, akik szintén foglalkoznak a gyerekek alvásával. 

Hallottam erről a könyvről hideget, meleget is, mielőtt hozzájutottam volna. Nagyon sajnálom, hogy csak kölcsön könyv, mert nem kapható, ahogy látom. A borító egy figyelemfelkeltő piros pöttyben azt hirdeti magáról, hogy Európa sikerkönyve az alvászavarok megoldására. Ha elfogadunk bizonyos tényezőket, mint pl. azt, hogy az alvás tanulandó és nem ösztönös cselekedet, akkor azt gondolom, hogy közel járnak hozzá. 

Az én személyes véleményem abból az elképzelésből indul ki, hogy a kipihent szülő a nyugodt szülő, a nyugodt szülőnek pedig nyugodt a gyereke is, aki képes pihenni. 

Elaludni nem nem nehéz, az szerintem a könyv ellenére is, egy ösztönös cselekvés, mert ha hulla fáradtak vagyunk, függetlenül attól, hányszor esünk át a holtponton, végül kidőlünk. A babák, és gyerekek is. Az viszont már más kérdés, hogy az alvásból mennyi időt töltünk aktív pihenéssel, regenerálódással.

Ez a könyv a függelékkel együtt nyolc fejezetben nagyon érthetően a végletekig lebutított, de nem leereszkedő formában magyarázza el az elméletét, és annak a gyakorlatba való átültetését.  Azt, hogyan tanítsuk meg egyedül elaludni és aludni a gyerekeinket. Helyenként, amikor kérdések, kételyek merültek fel bennem a módszerrel kapcsolatban azonnal választ kaptam. A könyvet a megjelenés előtt a szerzőpáros odaadta több szülőnek, hogy teszteljék és jegyzeteljenek olvasáskor, így nem majd visszatérnek, hanem ott helyben varrnak gombot minden felmerülő kérdésre, ami nagyon jó.

A könyvhöz képest hosszúra sikerült bevezetőt érdemes figyelmesen végigolvasni. Akinek alszik a gyereke és nincsenek problémái, eleve nem olvas ilyen könyveket, akinek nem alszik, azt meg kétlem, hogy vigasztalná mások küszködése, mégis találkozhatunk pont olyan problémával, mint a mienk és máris kapaszkodóra találtunk.

A családmodellek nagyon 21. századiak, nem túl rokonszenves felfogás számomra, mint ahogy a Pepito/Martita példák is zavartak úgy  a könyv feléig, amikor is vagy kevesebb lett belőlük, vagy megszoktam. 

Azért tartom rossznak a dolgozó családmodellre kiélezni egy könyvet, mert a szemellenzős kötődő nevelés hívei azt gondolhatják, az ő gyerekükkel semmi baj, hiszen teljesen más életvitelt élnek, ezért esetleg nem figyelnek oda egy felnőttkorra is kiható problémára. Mindezek ellenére a szerzők odafigyeltek, hogy megemlítsék az olyan családmodelleket, ahol a legszűkebb családhoz napi rendszerességgel tartozik más is, mint pl. nagyszülő, gyerekcsősz, mert ez befolyásolhatja a módszer sikerességét. 

A húgom beszélt egy könyvről (sajnos nem emlékszem a címére és a módszert sem ismerem), de megragadt bennem egy történet, amit mesélt belőle. Az apuka csináltatott egy három méter széles ágyat, hogy az egész család elférjen benne mondván, a gyerekek olyan hamar felnőnek és igazán nem jellemző, hogy egy kamasz gyerek a szülei ágyában aludjon később. Ezt alá kell írnom. Nagyon szeretem a lányom puha kis lélegzetét ölelgetni alvás közben, de nagyon szeretek egy ceruzabélnél nagyobb helyen is aludni, pedig ha nem is három méter széles az ágyunk, azért nem is keskeny. Ez itt a dilemma!

Mivel nincs két egyforma gyerek, ezt a könyv is hangsúlyozza, ami beválik az egyik gyereknél, az nem feltétlenül sikeres  a másiknál. Ezt a nevelési tanácsadók 90% többször is kiemeli. Vajon azért, hogy lefedjék magukat, ha valakinek nem válik be a módszerük, oh én biztos a maradék x százalékba tartozom, vagy tényleg fontos, mert vannak szülők, akik azt hiszik, hogy kottából lehet gyereket nevelni?

A módszer alkalmazásakor vadabbnál vadabb példákkal is előállnak, mint mondjuk tévé a gyerekszobába. na nem követendőként, de mégis egy lehetséges útként és ha élek a gyanúval, hogy vannak szülők, akik kész használati utasítást várnak a gyerekükhöz, mintha csak egy ikeás szekrényt kellene összeállítaniuk, akkor félek, hogy az egészből azt hallják  meg, hogy tegyünk egy tévét a gyerek szobájába és minden gondunk megoldva. 

Mielőtt túlságosan bő lére ereszteném, rátérek pár lényegi kérdésre. 

A szerzők azt mondják, hogy teremtsünk nyugodt környezetet a gyerek számára, sötétítsünk be. Egy ismerős házaspár ezt annyira komolyan vette, hogy a nyaralásukat meg kellett szakítaniuk, mert a választott helyen nem volt sötétítő, a gyerekek nem aludtak, ők meg pár nap alatt kikészültek. 

Ugyanakkor nem kell teljesen elnémítani a környezetet, hogy a gyerek megszokja az élet zajlik körülötte, míg ő alszik. Ez egyrészt jó neki, mert a hirtelen csönd nem ijeszti meg, másrészt nem okoz külön gondot a szülőknek, hogy kikapcsolják magukat, míg a gyerek el nem alszik. 

Nagyon fontos felállítani egy ritmust. Most megint egy másik könyvet citálok példának, (de ezt olvastam :) a szintén sokat vitatott Tracy Hogg – Melinda Blau: A suttogó titkai címűt, amiben szintén azt hangsúlyozzák, hogy legyen a gyereknek napirendje. Azért vannak ellenzői, mert pl. ezt a részt azzal utasítják el, hogy a szülőnek kell az újszülötthöz alkalmazkodnia, nem várhatjuk el fordítva egy most született babától. Ez szerintem is így helyes, de erre van egyszerű kompromisszum. A gyereknek legyen napirendje az én véleményem szerint, de állítsa be ő maga. Aztán a szülő legyen abban következetes, és ahogy nő a gyerek, finoman igazítsa a magáéhoz. 

A ritmus a hordozott babáknál is kialakul, akik kicsi korukban látszólag egész nap alszanak, – valójában figyelnek, tanulnak szó szerint a szülő nézőpontjából tapasztalják és szívják magukba  a világot – éjszakánként mégis teljes nyugalomban zuhannak álomba. Ennek az az oka, hogy napközben adott esetben az édesanyjukra kötve folyamatosan ingereknek vannak kitéve és ha elfáradnak, alszanak, akkor az egy aktív pihenés. Az anya minden mozdulatára reagálnak az izmaikkal. Világosban vannak, nappali zajokkal körülvéve, míg este teljesen nyugalmi állapotban sötétben, esti zajokkal teli, halkabb környezetben képesek teljesen kikapcsolni, olyankor úgy alszanak, ahogy aludniuk kell. Az az igai pihentető alvás számukra is. Ezt a lányommal közös tapasztalatunkkal is alátámasztom. 

Ez a könyv azt írja, hogy a gyerek sírni fog és nekünk a gyermeküket alvásra tanító szülőknek ezt hagynunk kell és állnunk a sarat. Ebből megint csak sokan azt hallják meg, hogy milyen kegyetlen ez a módszer, hagyjam sírni a gyerekemet? Ennél a pontnál én is megremegtem, de ahogy korábban említettem, rögtön jött is a válasz. A szülő ismeri a gyerek sírását és tudja mikor miért sír. Ezt igaznak fogadom el. Ha a gyereknek van napirendje, még azok a szülők is képesek megkülönböztetni a máshogy még nem kommunikáló gyermekük sírását, akik ebben teljesen elveszettnek érzik magukat, ahogy  a Suttogó is írja. Miért? Ha kizárjuk, hogy éhes, szomjas, fáj valamije, tele a pelus, akkor unatkozik, fáradt, társaságra vágyik, fázik, melege van. Ezzel ha jól tippelem ki is fújt a lista. Esetleg fél, bár szerintem a félelem egy tanult magatartás, és egy gyerek nem azért ijed meg egy horrorfilmes malacvonyítós hangtól, mert őt a hideg rázza ki, hanem mert észleli a környezete reakcióit. (A lányom azokon a részeken nevet a Verdákon, ahol az apjával mi mosolyogni szoktunk. Erősen kétlem, hogy érti a Tilos az Á is poént.)

Így míg azt gondolom, hogy sírni hagyni egy kicsi babát, azt az üzenetet közvetítem, hogy az időtlen mostban hagyom magára, ahogy Liedloff írja, addig egy nagyobb gyereknél, már látom, hogy mennyire profi kis színész. Éppen ezért én egy egészen pici babánál nem tudnám nyugodt szívvel alkalmazni ezt a módszert, pedig a sikeresség lényege, hogy elsőnek mi magunk vagyunk egészen biztosak benne, addig egy nagyobb, másfél-két éves gyereknél nem okoz gondot, hogy egy hétig hallgassam a sírását pláne, ha ezzel valóban megtanítom elaludni. A szerzők szerint öt éves korig könnyedén elsajátítja  a gyerek ezzel a rendszerrel az egyedül elalvást. A könyv módszerét, amit már sokszor emlegettem, de egyszer sem konkretizáltam, okkal amúgy, én a Nincs több mumus ( dr. Jeffrey L. Brown – Julie Davis) módszerrel ötvözöm. Igazság szerint sikerrel, bár nálunk nem magával az alvással van a gond, vagy az elalvással, hanem az idő beállításával, amire szintén jó tippeket ad a könyv. Az aludj jól gyermekem! című könyv is alkalmazza ezt a módszert, csak nem térnek ki rá, hogy megmagyarázzák a mibenlétét.

Hogy mi is a tárgyalt a módszer? Tulajdonképpen egy fix forgatókönyv szerinti következetesség. Hogy miért nem írom le konkrétan, megspórolva a könyv elolvasását? Mert egyrészt ez egy vékonyka kis könyv, másrészt a szerzők hangsúlyozzák, hogy mindkét szülő figyelmesen olvassa el és teljesen ugyanúgy alkalmazzák, hogy ne zavarják össze  agyereket, mivel most kondicionálnunk kell. 

Szerintem ez egy jó és hasznos könyv, nem tudom valóban a legjobb-e, de tény, hogy működik és más jobbat még nem olvastam csak olyant, amivel szívesen kiegészítem.  

MARFA-MEDITERÁN, 1999

127 oldal, 880 Ft